Az elf gálya sötét árnyat vetett Queuron méregzöld rengetegére.Fehéren ragyogó vitorlái élettől duzzadva hajtották előre az égen.Dél felé haladt a kora délutáni ragyogásban:a tatbástya feljárója előtt eligazítást tartott a hajó parancsnoka,az orr teraszán viszont napfürdőző elfek pihente,élvezték a friss szelet,talán aludtak és álmodtak is…

Az ellenség az erdőtenger mélyéről bukkant elő,a méregzöld lombok alól emelkedett az égre.Aquir hajó volt,igazi ragadozó,kétszerte nagyobb áldozatánál.Vastag,százlábnyi hosszú polipkarokkal rúgta el magát a fák tövéből,ahol eddig rejtezett,harci fedélzetén recsegve fordultak célra a katapulták.Egy pillanattal később már féltucatnyi zölden égő tűzlabda sivított az égen.

Ilyen közelről egyik sem téveszthette le a célt.Messzedörgő robajjal martak az elf hajó oldalába,az egyik a főárbócot törte ketté,három a hajóbástyát rombolta szét.Fekete füstfelleg és egy sárgán-zölden fortyogó tűzgolyó homályosította el a napot.Az aquirok második sortüze már csak a legénységet vesztett Égi Hajó lángoló csontvázát robbantotta szét.Háznyi darabok vetődtek mindenfelé,a kettétört gerinc a lombok közé csapódott.A roncsok nyomán lángra kapott az erdő.

Az aquir szörnyeteg katapultái még néhány pillanatig új célpont után kutattak,aztán visszafordultak nyugalmi helyzetükbe.A hajó behúzta hasába ormótlan csápjait, ínhártyaszerű vitorlái mély morajjal kibomlottak,és délnyugat felé indult.Néhány száz mérföld után vonta be vitorláit újra,és lejjebb ereszkedett:közben felzúgott a szél és rőt fények martak a lombok közé.A megkínzott erdő valósággal felzokogott ,de az aquir varázs elnémította,a fák pedig meghajoltak,arrébb vándoroltak, és új leshelyet formáltak a csontgerincű hajónak. 

Velias,Queuron hercege némán siratta az erdőt.Egy egész völgy lett e tűz martaléka,sőt,a környező dombok is,és tétlen kellett végignézniük:neki és valamennyi harcosának.

Az elmúlt néhány hónapban három Égi Hajót és több száz harcost vesztetek el ezen a vidéken,Queuron délnyugati részei felett.Egyetlen túlélőt,egyetlen nyomot sem találtak soha:a halál mindannyiszor hirtelen jött,utána pedig mindent felperzseltek a lángok.

Velias egy hete döntött úgy,hogy feláldozzák az egyik újonnan készült hajójukat.Nagator nélkül,messziről,mágiával irányítva küldték őrjáratra és kisebb csapatok követték az erdőtenger mélyén,a lombok alatt haladva.A hajó fedélzetére a leghatalmasabb elf varázslók bűvöltek legénységet fényből és illúzióból,hogy minden valóságosnak hasson.

Moccanatlanul,kiszáradt torokkal nézték végig a hajó pusztulását,s az oltásba sem kezdhettek bele, míg az aquirok kellően távolba nem kerültek,nehogy hiába legyen az áldozat.Mikor eljött az ideje,Velias dala esőt fakasztott,hogy eloltsa a lángokat,de az elfek csapata még legalább egy órát állt mozdulatlanul.

A szürke fellegek alatt fehér füst kavargott,pernyét vitt a szél,itt-ott még parázslott a föld.Üszkös fák csontujjai meredtek az égre.

Idővel aztán több irányból is apró foltok tűntek fel az égen.Közelebb érve már mind kivehették a hófehér pegazusok hátán érkező elfeket.A herceg maradt a legtovább mozdulatlan,még akkor is görcsösen szorongatta hátasa kantárját,amikor társai már rég nyeregbe ültek.Itt nőtt fel,ezen a tájon volt gyerek,ismerte minden fa és bokor nevét.Akadt olyan amelyik még nálánál is idősebb volt.Most mondott végső búcsút és köszönetet nekik.Vadászai türelmesen várták;az ő szívüket is szomorúság töltötte el.

Végül aztán a herceg is megmozdult,letörölte könnyeit és immár kifürkészhetetlen arccal a pegazusa nyergébe ült.Az erőteljes hátas kiterjesztette szárnyait,és néhány könnyűnek tetsző csapás után a levegőbe emelkedett a többiek pedig nyomban követték.Északkeletre tartottak:Symenor a Városfenyő volt a cél.