Először csak egy pillanatig volt tudatánál, majd újra mély sötétségbe zuhant. Órák múlva ugyanez volt a helyzet. Kicsivel később már néhány percig volt ura gondolatainak. Sötét örvények és baljós viharok között hánykolódott. Nem volt magánál. Elméje nem találta az utat a testéhez. Néha-néha a helyére került, mint egy kirakójáték utolsó darabkája. Aztán újra elmozdult. Egy láthatatlan kéz játszi könnyedséggel tépte ki onnan. Sötétség. Sokáig. A viharok. Az ébredés mindig fájdalommal járt, s a fájdalommal együtt valami halványan derengő bizonyosság is érkezett, melyet teste küldött
agyának: valami nincs rendben. Még mielőtt az üzenetet értelmezhette volna, újra elmerült. Az örvény elnyelte.

Hosszú-hosszú, már-már végeláthatatlan gyötrelmek után, újra meghallotta saját légzését. Fájdalmas volt, és ez nem tetszett neki. A levegővételnek nem kellene fájnia. Ez nem természetes. Valami nincs rendben - hallotta a vészjósló szavakat. A torka száraz volt, mint a vatta. A nyelve feldagadt, és mindennél jobban kívánt egy pohár vizet. Ez nem fogalmazódott meg benne, hiszen nem volt teljesen képességeinek ura. Még szemét sem volt képes kinyitni. Inkább csak érezte a szervezet sürgetését. Folyadékra volt szüksége! A feje pokolian fájt. Hideg volt. Nagyon hideg, és ez sem tetszett neki. Valami itt nagyon nincs rendben. Nem érezte a testét. Nem érezte a saját testét! Csak azt tudta, hogy mindene rázkódik. Meg akart mozdulni, csak egy kicsit felemelkedni, hogy felmérje mi a...
És akkor megértette.
Valami itt kurvára nincs rendben!!!

Először csak gyenge bizsergést érzett a mellkasában. Szinte még kellemes is volt. Alig néhány tizedmásodpercig tartott csupán. Aztán megérkezett a FÁJDALOM. Kérlelhetetlenül. Hullámokban tört rá. A mellkasából indult ki, és onnan gyűrűzött tovább egész testére. Olyan volt, mintha hirtelen mindene megfagyna. A dühöngő fájdalom végig korcsolyázott a gerincén, át a végtagokon. Mikor elérte az agyát, ott felgyülemlett és óriási, tüskés csomóvá duzzadt. Sikítani szeretett volna. Túl akart lenni rajta. Megbánta már, hogy ilyen hirtelen akart mozdulni. Kibírhatatlannak tűnt. Korábban sosem tudta volna elképzelni, hogy létezik ilyen szenvedés. Teste megvonaglott és úgy tűnt nem mozdul többé. Aztán a fájdalom alábbhagyott, de csak egyetlen pillanatra. Megkönnyebbült. Nem tudta még, hogy a neheze hátra van…

Mikor a második hullám elérte, azt kívánta bárcsak meghalna. Most azonnal. Akkor talán a kín is elmúlna. Akkor túl lenne rajta. De nem halt meg. A fájdalom pedig nem enyhült. Teste a végsőkig megfeszült. Magában könyörgött, hogy legyen már vége. Aztán elmerült. Újra. Most a legmélyebben. Újra belekerült a sötéten fortyogó örvénybe. A víz könnyedén mozgatta erőtlen testét. Biztos volt benne, hogy ezúttal elnyeli. Végleg.


…órával később tért újra magához.
November volt. Stanley Porter ezt pontosan tudta. Nem tudta volna megmondani honnan, de tudta. November, a tél előszobája. Mintha minden életforma eltávozna egy időre. Mikor a fák elvesztik leveleiket, és a természet nyugodni tér. Mikor mindennaposak a fagyok, s mikor az erős szél a csontig hatol. Embertelen évszak.
Tudatának visszatérése, mint mindig, most is kínszenvedés volt. A fájdalom még mindig gondtalanul száguldozott testében. A feje… a feje kibaszottul fájt. Tudta, hogy valami nincs rendben. Valami nagy baj van.
Egy dolog azonban megváltozott. Valami, amit Porter már nem remélt. Elméje kitisztult. Most nem csak egy pillanatra, hanem talán egy kicsit több időre. Szinte kipihentnek érezte magát. Porter egy magafajta embertől elvárható módon, higgadtan elemezni kezdte a helyzetet. Egy San Franciscói nyomozótól ez érthető.

Korábban mindig azt képzelte, a dohányzás fog végezni vele. Gyakran megfogadta, hogy leteszi a fehér kis rudacskákat. Mint mikor elromlott a lift és neki gyalog kellett mennie az emeleti irodájába. Öt-hat lépcsőfok után nehezen kapott levegőt. Úgy tűnt mintha, egyre magasabbra és magasabbra kellene feltornásznia pocakos testét. Őszülő halántékán hamar megjelentek az első izzadságcseppek. Az első lépcsőforduló után zihálni kezdett. Utána már csak araszolva haladt. Közben megesküdött magának, hogy soha többé egy szálat se.
Ennek Jennie, a felesége is biztosan örülni fog. Mióta könyörög már, hogy szokjon le. A korlátba kapaszkodva vonszolta magát felfelé. Övéből kibuggyant méretes pocakja. Nadrágjába tűrt inge hamar átnedvesedett az izzadságtól, és sötét foltok jelentek meg rajta.
Irigyelve nézte a fiatalabb kollégákat, ahogyan elsietnek mellette. Mikor aztán holtfáradtan belépett az irodájába azon vette észre magát, hogy automatikusan gyújt magának egyet és mélyen letüdőzi a füstöt. Pokolba az egésszel! Egyszer úgyis meg kell dögleni! Ha rák akkor
legyen rák! Szarok rá!

Most azonban valami mással állt szemben. Valami félelmetesebbel. Tudta nem szabad sietnie. Talán egy hirtelen mozdulat és mindennek vége. Szemhéjai ólomként nehezedtek szürke szivárványhártyájára. De tudta, hogy körül kell néznie. Akkor talán megérti, hol van, és hogy mi történt vele. És, hogy mi ez a kibaszott fájdalom. Ugyanis egyik kérdésre sem tudott felelni, de bármit megadott volna a válaszokért. Bármit, kivéve a fájdalmat, persze. Az első három alkalommal nem volt biztos benne, hogy sikerült kinyitnia szemét. Mindháromszor ugyanis csak sötétséget látott maga előtt. Mikor negyedszerre próbálkozott szinte biztos volt benne, hogy sikerült kinyitnia. Minden maradék erejét összpontosította. Érezte, ahogy szemhéjai engednek a nem csekély erőfeszítésnek. Középen kettéválnak, majd lassan, kínosan lassan szétnyílnak. Ám ekkor sem látott mást, mint teljes feketeséget. Egy
pillanatra azt gondolta, megvakult. Talán meg kellene mozdulnom:-
gondolta.

Még nem. Még nem készültem fel. Talán majd később. Egyszer meg kell majd mozdulnom. Egyszer, de nem most. Még egyszer nem bírnám ki azt a fájdalmat. Még egyszer nem. Most semmiképpen nem. A kurva istenit, de fájt. De hát mi történt velem és hol vagyok? Hol a picsába vagyok és mi ez a kurva hideg?
Mindegy. Maradjunk a tényeknél. Akkor talán rájövök… Rá kell jönnöm! Jennie miatt… Gyerünk! Gyerünk Porter, te vén seggfej!
ITT VALAMI KURVÁRA NINCS RENDBEN!
És Porter elkezdte sorra venni, amiben biztos volt. Mindvégig kínosan ügyelt rá, hogy meg ne mozduljon. Először is: fogalma sincs mi történt vele. Másodszor: nem tudja hol van. Harmadszor: súlyosan sérült. Nem voltak illúziói. Tudta, ha túléli ezt az egészet, akkor sem lesz már többé a régi. A lábait nem érezte. Lágyéka felszakadhatott, mert a ruha, vagy a kötés, amit viselt átnedvesedett. (Legalább magadnak ne hazudj! Még hogy átnedvesedett. Talán inkább átvérzett!) A folt nőtőn nőtt. Mikor magához tért- erre tisztán emlékezett- ott még nem volt baj. Legalább is nem ekkora. Máshol sem volt jobb a helyzet. Jobb karja könyöktől lefelé kínzó fájdalommal lüktetett. A bal keze… (Krisztus kegyelmezz!!! EZ NEM LEHET! Istenem segíts!)

A bal keze természetellenes helyzetben hevert mellette. Érezte, hogy valami lehetetlen módon ki van facsarodva. A bal válla száznyolcvan fokos szögben kifordult. A hónalja az ég felé mered, és az állánál van. A karja több helyen eltört. Szinte biztos volt benne, hogy könyökcsontja átszúrta a bőrét. Ahogy ezt végiggondolta úgy érezte, elájul. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy a kezeit legalább érezte.
És a feje… Nem tudta biztosan, de úgy sejtette, hogy betört. Negyedszer: Ó apám, pokolian szomjas volt. Ölni tudott volna egy pohár vízért. Oly annyira kiszáradt, hogy hangot nem is tudott kiadni. Néhányszor megpróbálta, de csak erőtlen nyüszítésre futotta. Ezek után torka, csak még jobban kapart. A sebek az ajkán szinte jelentéktelennek tűntek a többi sérüléséhez képest, de tudta, folyadékra van szüksége.
És végül, de nem utolsó sorban hideg volt. Rohadt hideg. Csontig hatoló. És a levegő…
Volt itt még valami. Feküdt. Feküdt. Feküdt. Feküdt. Háton feküdt.
Ebben majdnem biztos volt. És a fájdalom is enyhült valamelyest.

Ez az, barátocskám! Hát ez az a kurva életbe! Ilyen komolyak a sérüléseim és én mégis fekszem. Háton fekszem. A fájdalom is enyhült valamelyest. És ez mit jelent? Azt, hogy az intenzíven gyógyulgatok éppen. Biztos azt várják, hogy megerősödjek, és már visznek is a műtőbe, összekovácsolni. Egy nővér óránként bejön ellenőrizni az életjeleimet. Jennie, ó a drága jó Jennie, biztos itt virraszt a szoba előtt. És aggódik értem. Minden rendben! Mindjárt jön egy dagadt göndör hajú nővér. Kék kórházi köpenyben. Egy vén kurva, aki mindenkinek csak parancsolgat, hogy ezt vegye be, meg azt igya meg, meg, hogy ne siránkozzon már annyit drága uram… De én szarok rá! Tőlem akár pofázhat is, csak hozzon egy pohár vizet, és csukja be azt a kurva ablakot… Becsukja, még ha ezt az állott levegőt kell is majd szívnom.

Stanley Porter máris sokkal rózsásabban látta a helyzetet. Nincs is akkora baj! Holnap majd megkérdez valakit, hogy-hogy került ide. A logika, mint eddigi élete során mindig, most is kihúzta a bajból. Nem kell rögtön pánikba esni. Egy kis ismeretszerzés, helyzetelemzés és kinn is vagyunk a vízből! Logika és kész. A férfi elképzelte a helyzetet. Reggel hatvan év körüli szemüveges orvos bejön, hogy az állapotáról érdeklődjön. A haja középen ketté lesz választva, orrán olvasó szemüveg fénylik majd. Aztán tájékoztatja a történtekről. Porter látta maga előtt a kórtermet. Nyolcan-tízen fekhetnek benne. Hat férfi és két, három nő. Néhány végső stádiumos rákos. Hárman balesetet szenvedtek. Kettőt műtöttek. És ő. Szép kis csapat. Néhány halálraítélt százötven dolláros állami ágyakon. És ő. Aki majd túléli.
Na gyerünk már, te vén pina, mi lesz már. Sétálj már körbe! Ne az új betegszállító fiúnak járasd azt a lepcses szádat, hogy milyen keveset keresel. Na gyerünk, mi lesz már?! Hozd a vizemet. Fogd be a pofádat, és hozd a vizemet! HOZD MÁR AZT A KURVA VIZET!
A szomjúság és a hideg egyre jobban kínozták a férfit.
De nem jött senki.
Ő várt. És várt. És várt. És várt…


Órák teltek el így. Mozdulatlanul feküdt és meredt maga elé a sötétbe. Nem tudta mikor hajnalodik. Kibírja-e addig. Agyában pörögtek a kerekek, megoldást keresve. A csengő kutatására nem is mert gondolni. Nem mozdul, az már biztos!
Úgy látszik a vén kurva nem jön. Mondanám, hogy szarok rá, de mindjárt szomjan halok. Na mi lesz bébi gyerünk már!
Porter éber volt. Túlságosan is éber. Szeretett volna újra elájulni.
Akkor talán nem kínozná így ez a szomjúság. Mikor magához térne az éjjeli szekrényén egy pohár díszelegne átlátszó, folyékony tartalmával. Vagy egy infúzió. Tök mindegy. Akkor talán ez az állott szag is eltűnne. A kerekek tovább pörögtek és találtak valamit. Porternek nem tetszett a dolog.
- Elmondom, mit kell tenned.
- Nem érdekel, szarok rá! Tartsd meg a jó tanácsaidat.
- A jobb kezed csak könyöktől lefelé sérült. Így…
- Mondom, hogy nem érdekel, nem érted? Nincs az, az isten, hogy én még egyszer valamimet is megmozdítsam. Nem és kész. Különben is sötét van. Inkább a halál, de nem mozdulok. Érted?
- Pedig ha nem keresed meg a csengőt, akkor ez lesz. Szomjan halsz, Érted? Ennyi. Először megmozdítod…
- NEM!
- Az ujjadat. Aztán a kezedet. Kitapogatod, hol az a kurva csengő, és megnyomod. Légy férfi és ne nyavalyogj! Megértetted?!
- Nem fogok megmozdulni. Tudod nagyon jól.
- Akkor meghalsz. Úgyhogy nincs más választásod. Mozdulj!
Különben is, nem vetted észre, hogy itt valami nincs rendben. Már rég hajnalodnia kéne… Mozdulj!
- Ugyan, biztos csak elromlott az időérzékem… a gyógyszerektől…
Nem! NEM! Bármit kérhetsz csak ezt nem. Nem mozdulok…
- DE igen…
- NEM!
- DE IGEN!

Porter meggyőzte magát. Szomjúsága nagyobb volt, mint félelme a fájdalomtól. Ez az életösztön. Nem tetszett neki a dolog.
Mi ez a szag?
Először az ujját mozdította. Óvatosan. Nem volt fájdalom. Aztán a csuklóját. Óvatosan. De úgy látszik egyetlen porcikája sem maradt ép. A fájdalom újra megjelent. Porter nem mozdult. Egy pillanatra, arra gondolt vissza engedi és hagyja az egészet. Nem volt kedve hozzá. De tudta, ha élni akar, nem ezt kell tennie. Ha már idáig eljutott, akkor végigcsinálja, nem áll meg félúton. Na jó essünk túl rajta! Minél előbb!- gondolta minden mindegy alapon. Azzal megmozdította az egész karját… Ám túl nagy erővel emelte karját, és keze fölfelé mozdult…

A meglepetés talán még a fájdalomnál is nagyobb lett. Keze beleütközött valamibe, aztán visszahullott mellkasára. Az a valami pontosan a feje felett terült el. Úgy negyven centire. Egy viszonylag sima fa felület volt. Először nem értette, mit keres egy falap a feje felett. Az intenzíven ez nonszensz. Milyen kórház az, ahol egy falap van a feje felett.
Aztán megértette.
Nem kórházban van.
A nővérnek már rég körbe kellett volna sétálnia. És minden kórteremben vannak ablakok. Már hajnalodnia kéne. Az ájulásokkal együtt, legalább tíz órája van ébren. És végig sötét volt. Még ha éjszaka is lenne, a folyosókról fény szűrődne be. Vagy az ablakokon keresztül egy éjjeli lámpa világítana. Ha pedig nem vakult meg ez azt jelenti, hogy… De tegyük fel, hogy megvakult. Hangokat akkor is kellene hallania. Itt hideg van. Ez azt jelenti, hogy nyitva az ablak. Ám ha nyitva az ablak, akkor mi ez az állott szag? És mi ez a falemez a feje
felett?
Nem kórházban van. Ez biztos. DE akkor hol? HOL?


Biztos volt benne, hogy egy óránál tovább nem bírja ki, víz nélkül, ha addig ki nem hűl. Stanley most kerülte az esélylatolgatást. Nem neki állt a meccs. Sőt a logikát sem kellett segítségül hívnia ahhoz, hogy kitalálja mi történt vele. Valahonnan a távolból, nagyon messziről kutyaugatást halott. Így már érthető a hideg és az állott szag.- gondolta. A fűtés szinte azonnal leállt… Hát persze! San Francisco a nyugati partvidéken található. A Pacifikus hegységrendszerben. Kelet Ázsiában is ilyen húzódik. A két hegység fiatal lánchegység még ma is formálódik. Együttes nevük a Tűzkör. Ráadásul itt húzódik a Szent András törésvonal. Nem nehéz kitalálni mi történt. Porter a legutóbbi nagy rengéssekkor is a városban volt. Mikor fél San Francisco leégett. Akkor túlélte, sérülés nélkül. Most nem volt ilyen szerencséje. És valószínűleg nem csak neki. Ezrek fekszenek a törmelék alatt, éppolyan halálos csapdában, mint ő. Most már tudta mi történt. A munkahelyén érte a földrengés. Azt tette, amit ilyenkor kell. El az ablakoktól, s amint lehet be az asztal alá. Valószínűleg nem ért oda időben. Egy-két dolgot a fejével kapott el. A rengések ledobták a lábáról, s megforgatták a szoba szőnyegén. Ekkor fordulhatott ki a válla. Aztán a törmelékeken átvonszolta magát, (ezért vérzik az ágyéka) be a tölgyfa asztal alá. Mindegy. Mire megtalálják, vagy mire előkaparják a törmelék alól, ha egyáltalán megtalálják, úgyis szomjan hal. Csak abban bízhat, hogy Jennie, az-az áldott jó asszony szerencsésebb volt. Egyetlen dolog nem stimmelt csupán. Miért háton fekve mászott az asztal alá. Hason fekve kellett volna kezét a tarkójára helyezve. Ezt még az óvódások is tudják. Habár az ő helyzetében… Talán inkább örülnie kellene, hogy be tudta magát vonszolni.

A levegő hiánya kibírhatatlan volt.
- Na és a mobilod Porter, öreg fiú?
- Biztosan széttört és biztosan nincs térerő. A vonalak biztosan túlterheltek.
- Biztosan… de egy próbálkozást talán megér, nem? Egy Porter nem adja fel egykönnyen, igaz?
- Igaz. Minket nem olyan fából faragtak.
- Akkor mi lesz még ma megmozdulsz vagy egy buzi igénylőlapot adjak
be?

A szag. ELVISELHETETLEN
És Porter megmozdult. Belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba. Már nem érdekelte a fájdalom. Tudta, hogy úgyis mindegy. Szarok rá!- suttogta, és jobb kezével elkezdte a combját simítani. Ott hordta a telefonját. A fájdalom tüzes nyílként lövellt Porter agyába, de nem érdekelte. Valami furcsát érzett. Nehézkesen tapintott, de meg mert volna esküdni, hogy nem farmerben volt, mint máskor hanem valami más anyagban. A telefon sem volt sehol. Bassza meg, még ez sem sikerül! Dühében és végső kimerültségében leejtette maga mellé a kezét. Egy örökké valóságnak tűnt amíg földet ért. A fájdalom? Talán már ködbe veszett. Porter beletörődött sorsába. Aztán keze földet ért. Valami furcsára lett figyelmes. Alatta szőnyegnek kellett volna lennie, vagy valamiféle törmeléknek, de semmiképpen sem egy, a felsővel párhuzamos falemeznek.
Mi a fasz? Egy szekrénybe bújtam volna?
Máshol nem lehetek... Kinek van fából készült szekrénye?
Hol a faszban vagyok? HOGY KERÜLTEM IDE? Mitől fáj mindenem? MI
EZ A SZAG? Mi a szar ez? Hol a faszban vagyok? MI EZ A SZARSÁG?

Aztán rájött. Kilátástalan volt. Rosszabb, mintha a törmelékek alatt lenne. Akkor legalább még keresnék. Akkor legalább reménykedhetne, hogy egy kutya kiszagolja és elindul egy mentőcsapat… De ez… ez…
Kilátástalan. A világ számára ő most a helyén van. Reménytelen. Azért még próbálkozott. Körmeivel kaparta a fát. HRRSRR!!! Még sokáig nem halt szomjan…
Ilyen az ébredés. Ébredés egy koporsóban, méterekkel a föld alatt.