A Hercegi Torony legfelső szintje egyetlen, tágas terem volt csupán. Mennyezetét – az unikornisszarvat formázó karcsú toronytető talapzatát – faágakból csavart vaskos oszlopok boltívbe görbülő alakzata támasztotta meg, semmi más. Három irányban káprázatos panoráma tárult a bent állók elé, s bár a keleti oldalon szürke hegygerinc meredt az égre, a szem kedvére befoghatta innen egész Queuro Lart, Queuron keleti végvidékét.

Queuron a kontinens legnagyobb völgye volt, nevét is innen kapta: Völgyvidék. Északon a Vellyr-hegyek, délnyugaton az aquir szörnyek hegyvonulatai határolták, keleten pedig a felhőkbe öltözött Syemos-hegység félkaréja védte a Nagy Víz habjaitól, mely máskülönben elárasztotta volna a vízszint alatti völgyet. Ennek legkeletibb pontján, a Syemos lábainál terült el Queuro Lar, a Völgyerdőnek hívott rengeteg, és itt magasodott ¦ymenor is, a Városfenyő.

Queuron hercege most a Hercegi Torony délnyugati balkonján állt, két kezével a mellvédszerűen futó ágakra támaszkodott, és előredőlve fürkészte a messzeséget. Ő mindent láthatott, de őt nem láthatta senki: arcán érezte a mágikus mező remegését, ami kifelé ágas-kacsos fal képzetét mutatta.

– Khora’wur.

Halk hang valahonnan hátulról, a vékonyperemű szökőkút felől.

– Gyere csak ide, barátom.

Koppanó léptek a padlón; legkevésbé sem egy elf léptei.

– Elmegyünk, khora’wur.

Velias egy hosszú percig elmélázott a szó jelentésén. Vajon mit értsen alatta? Amennyire ő tudta, jelenthetett elöljárót, családfőt, fiút, harcost, barátot, még egy merész barlangmélyi vak halat is így neveztek. Minden csak a hangsúlytól, a kiejtéstől függött.

– Biztosan jól megfontoltátok?

Az alacsony teremtmény odaért hozzá, és egy gyakorlott mozdulattal felhúzta magát a mellvédre. Ráncos képű, sárga bőrű kis alak volt, a hercegnek alig mellközépig ért. Cserzett bőrruhákat viselt: bonyolult szabásuk egy pillanatra elvonhatta a figyelmet krumpliforma orráról és hatalmas, elálló füleiről.

– Vének vagyunk, khora’wur. Sem erőnk, sem kedvünk nincs ellenállni. Nem is lenne ésszerű.

Velias kihúzta magát, elsétált a szökőkút felé. A gnóm öreg jó fertályóra múlva követte csak. Évszázados szertartás volt ez közöttük.

– Hajóink készen állnak. A városban mindent elrendeztünk, a járatok, a házak üresek. A tárnák is kiürültek, de bejelöltük az új teléreket. Könnyen eligazodtok majd.

– Biztosan nincs más út, barátom?

A gnóm letelepedett a szökőkút szélére, egy páfránylevéllel babrált.

– Az aquirok öt esztendővel ezelőtt törtek át Queuron határain. Mi nem hiszünk a babonákban, a sors azonban nem kijátszható. A tények könyörtelenek, khora’wur. Számításokat végeztünk, és úgy látjuk, legkésőbb félszáz esztendőn belül vagy elérik ¦ymenort, vagy egyszerűen kiéheztetnek benneteket. Mert az aquirok elpusztítják az erdőiteket…

Velias megrázta a fejét. – Félszáz esztendő?

– Nem több, khora’wur. Rengetegszer átszámoltunk mindent, minden lehetőséget számba vettünk. Ezen felül… megkérdeztük a csillagokat is. Nem tévedünk.

– Én pedig – jegyezte meg Velias – nem hátrálok meg.

A gnóm töprengve nézte az elszánt elf herceget. Öreg volt, fajtája legöregebbje, törzse elöljárója, akinek hószín hajából mára csak néhány tincs maradt. Sokat látott éjfekete szemei most összeszűkültek, ahogy Veliast hallgatta.

– Vének vagyunk, khora’wur, de nem bolondok. Már vének voltunk akkor is, mikor a Förgeteg az erdőkbe vetette népedet, de nem voltunk olyan gőgösek, hogy a miénknek mondjunk bármit is. Ti megjelentetek, mi pedig visszahúzódtunk a hegyek lábaihoz. Aztán megjelentek az aquirok, ti pedig hátrálni kényszerültetek. Mi tovább költöztünk tehát, a hegyek közé és a föld alá. Azt hiszed tán könnyű volt? Nem volt az. Sosem könnyű, de míg ti harcoltatok és pusztultatok, a mi nemzetségeink éltek és gyarapodtak tovább. Mikor segítség kellett, mi segítettünk. Megtanítottunk titeket, hogyan kell Égi Hajókat építeni, hogy szembeszállhassatok az aquir hadakkal. Megmutattuk, hogyan lehet könnyen és egyszerűen kihozni az ércet a hegyek mélyéből. Fegyvereket és vérteket készítettünk, hogy erősek legyetek a harcban. Mert az aquirokat le kell győzni, igaz. Bár mindig mondtuk, hogy nem így. Nem fegyverrel. Mondd, khora’wur, van-e erősebb fegyver a türelemnél?

– Nem hallgattatok ránk – folytatta rövid szünet után. – Népedet megtizedelték, mégis harcoltok tovább. Ezt becsüljük, de nem tudjuk megérteni. Mindegy. Ha nem köttök békét az aquirokkal, eltűntök mind egy szálig. Hát nem látjátok, hogy majd az idő végez velük? – Ismét szünetet tartott. Oldalra billentett fejjel nézte a mozdulatlanul, némán álló elfet. – És vannak más fajok is. Az yrchek meg a többiek. Szaporák, de nincs hatalmuk. Fejlődésük még nem kiforrott; új istenek új teremtményei. Hely kell nekik is, és mi nem állunk ellen. Elmegyünk, ahogy eddig is. Az idő nekünk dolgozik.

Az elf közelebb lépett hozzá. Ahogy az alkonyba forduló nap fénye megcsillant haján, ahogy aranyszínnel festette meg arcvonásait, a legendák hősének tűnt egy pillanatra, a harcosnak, akinek népe énekelte. A gnóm öreg elhallgatott.

– Lyell egyetért veletek – jegyezte meg sokkal később a herceg.

– Bölcs asszonyod van, khora’wur.

– Egyszer azt mondta: „Nem lehet egy egész világot megmenteni.”

– Be kell érjük egy szegletével – bólintott a gnóm.

– Csakhogy nekem ez a völgy az utolsó szeglet.

Mély csend telepedett közéjük, mint még soha.

A vén Szakértő a szökőkutat nézegette; ott volt a tervezők között. Mikor is? Sokezer esztendeje már…

Hosszú hallgatás után az elf szólalt meg előbb: – Északnak mentek?

– Északnak. A Gyűrűhegy tövében élnek rokonaink, és már várnak ránk.

– Ott meddig maradtok?

– Ameddig hagynak minket, khora’wur. – Az öreg kis lény felállt, távozni készült. Az elf odalépett elé, letérdelt, kezeivel vizet merített a szökőkútból, és a gnóm felé nyújtotta: – Eliyla naa khenuua ¶o. Paniyla ¶o umaale Lar. E'lëythos!

A gnóm szürcsölve ivott a vízből, a maradékot az elf a padlóra csorgatta. A gnóm is merített a vízből, és megismételte a szertartást: – Khenuula ¶o eliyle am. Athuula ¶o hethuule Lar. Em'kolëythos!

Több szóra nem volt szükség, az elf búcsúrituálé mindent elmondott, amit szükséges volt elmondani. Egy hosszú pillanatig még fürkészték egymást, aztán az elf felegyenesedett, az öreg pedig a légakna felé indult. Mielőtt belépett, még visszafordult, hogy utoljára jól megjegyezzen mindent: az elf herceget, a szikrázó vízpermetet, a vörösbe hulló napot a láthatár peremén.